Őszi elégia
Sötét felhők gyülekeznek lomhán, mélyen,
mint gondok raja a tépett őszi égen,
a háztetőkön dobol már az este,
hull az idő, csöppre csöpp, perc a percre.
Az út kövén halk melódia hallik,
mikor az ég a nyirkos földre hajlik,
az eső függönyt húz a régi kertre,
hol annyi vágyunk volt virágba mentve.
Színtelen szirmaik földre hullva fáznak,
terítve leplét a vágytalan homálynak,
görnyedt háttal ballag, jön az elmúlás,
cipeli terhét, gyorsul a pusztulás.
Nézd, hogy remeg a lámpafény az úton,
mint aki nem tudja, hogy merre fusson,
hidegen szivárog a lassú permet,
köpönyege selyemfátyollá dermed.
Ködpaplan szövi be az egész tájat,
megfakult emlékek képe szitálgat,
magányába zárt hajnal, ránk köszön még,
majd ő is tovább áll, mint rideg vendég.
