Fásult sóhajommal fújom szét nyomodat,
lélekgyilkos magány ajtómon kopogtat,
folyton megaláz, vergődő lebegés az élet,
örökre átitatta, megmérgezte véremet.
Végtelen szenvedés, álmatlan hajnalokon,
csalfa reménnyel tele, szótlanul fuldoklom,
téli rideg világ költözött életembe,
rabláncán a félhomály, fagytól meggyötörve.
Utamat nem lelem, szívem sem dobban már,
lelkem kettétörve egyedül botorkál,
az elmúlás, a múlt keresztre feszített,
igazat kimondva csakis én veszítek.
A bennrekedt szavak is lassan elfogynak,
arcra hűlt keserű könnyként sikítanak,
eltűnünk, mint fájdalom a némaságba,
tűzlángjaink szenvedélyes lobogása.
