Hűvös takaróján nyújtózik az égbolt,
éj csendjébe olvadva hangtalan sikolt,
Hold hunyorog, halványuló csillag pulzál,
hideg tél hull, kavargó holt időt szitál.
Léptek alá fehér foltos suttogás terül,
elmúlás szele kúszik kérlelhetetlenül,
elbomló lehelete kormos füstöt zihál,
rideg vackán lapul, ólálkodik a halál.
Darabokra hull, lassan elvérzik az élet,
por itta lázas boldogság, kínzó képzelet,
eltávolodik a valóság, görcsösen fáj,
valószínűtlen álmot szorong a félhomály.
Keserű, ráncba gyúrt arcon tűnik a világ,
rongyos lélekszálak végén lógó árvaság,
múló vágykép, halványuló allegória,
zokogó, befejezetlen bús szimfónia.
