Lehullik a lepel, a vér nem változott,
szilánkként robbant szét, mit eddig látszatott,
szavaid mögött érzett drága kincseket,
utolsó percig mohón ízlelt életet.
Búsan bolyongva kereslek földön, s égen,
szerelemből szőtt vágyaink börtönében,
fájón kínzó az álmokkal átszőtt magány,
a hamvaiba hulló valóságfoszlány.
Sárban ragadt, sajog sebzett büszkeségem,
sérelmeim torz tükrébe árvult lelkem,
a kopott remény ringatta őszinteség,
hazug illúzióban rekedt üresség.
Szívemet tépik múltam rossz emlékei,
hamis útvesztők keserű kételyei,
az álarc nélküli öntudatlan közöny,
délibábos kómámból végleg elszököm.