A tegnap peremén végtelen már a sötét,
szánalom kísérti a múló idő ködét,
a félhomályban felsejlenek foszlott emlékek,
az arctalan napokban fojtogató közhelyek.
Örömök vágya kísért, kínzott szívembe váj,
tövised ölelem, halálra szúrt, nem vagy már,
hamuként száll el minden édes látomás,
magányomban bújik mellém az elmúlás.
Hamis szerelemben született az áldozat,
mihaszna sorsom nem kerget többé álmokat,
mint a tátongó mélységben pislákoló fény,
fájó hiány csupán az öröknek vélt remény.
A gyötrelem lánca bús dallamra fakad,
megfojtott lelkemben elhalnak a szavak,
végleges valósággá vált a haldokló világ,
szívem elcsendesedett, mint az elfagyott virág.
