Vajon szeretsz?
Mi eddig álom volt most valóra válhat,
veled tölthetem a nappalokat, az éjszakákat,
eljött a hajnal, s új remény virrad,
a kakas szó most tettekre biztat.
Emlékszem voltak idők,
csillagos egek, s napok, ragyogva felkelők,
veled voltam, s érezhettem közelséged,
szemeidben gyönyörködve láttam jövőképet.
Hozzád bújtam, két karommal öleltelek,
magamhoz szorosan kötöztelek,
sohasem akartam elveszíteni az érzést,
s mégis magamban milliószor feltettem a kérdést.
Vajon szeretsz?
Úgy igazán, hogy engem soha el nem feledsz?
Az őszinte választ csak reméltem,
de, miért is kételkedtem, már nem értem.
Mindig csak megfelelni akartam,
hogy jobb lehessek, s a legtöbbet adhassam,
mindent megtehessek érted, neked,
kit egy életen át kerestem, s most szerethetek.
S, ha csak a szívem újra meg nem hasad,
mert összekuszálod e szerelmes ritmusokat,
ütemét veszítve, megint össze vissza dobog,
mint a száguldó gyors vonat úgy robog.
Hangosan zakatol,
míg össze nem omlik a bánattól,
majd újra utánad rohan, s kapaszkodik,
olykor beléd vájva csúf karmait.
Mégis, oly nagyon szeret,
az életéért küzdve keresi az utat, a helyet,
hol örökre együtt lehetünk,
s minden rosszat feledve, boldogan élhetünk.