Tükröződés
Köd lepi elmém, mint tejfehér tájat,
fagyos magányra zúzmara húz fátylat,
torzult tócsákban látom vonásaim,
némán kuporgó elvetélt álmaim.
Villámként hasít bennem a bánat,
viharként tombol, veszett vadállat,
lelkem sebzett madárként menekülne,
de kósza harmatkönnyként hull a földre.
Vágyak heve hozza balga békém,
tavasz virágzik szűz szívem mélyén,
moha puhaság fedi a sebeket,
patak illata hoz hajszolt örömet.
Kristályos csendben oldódik a vég,
rút dérmosolyával bennem ég még,
feszengő látszaton térdelő érvek,
szél fújta körforgás részeként élek.
