Büszke ősi hegy, bölcsesség hordozója,
mondott isteneink rejtélyes otthona,
csendet ölelő, mérhetetlen magasság,
mozdíthatatlan, időtlen hatalmasság.
Átszelve az eget, fátylat öltve fel,
bájaira párafelhőket lehel,
patak ered fent, szilaj sziklán utat váj,
szarvas és pisztráng otthona e varázstáj.
Folyó zúg lent, kövekkel dulakodik,
tavaszi áradásról árulkodik,
uszadékfák, homok, fűben hevernek,
tanúi a zabolátlan vizeknek.
Lassan halad a szekér, ökrök húzzák,
fehér arcú ember szállít friss búzát,
„Hol a falud?” kérdem, de ő csak legyint,
„Szél-tépte tanyák vannak csak idekint”
A hegyoldalon legelő kúszik fel,
fák rejtik a csúcsot, sűrű lepellel,
titokzatos ösvény hív a magasba,
de a gazda óva-int: „Ne menj arra!”
Ó, hatalmas orom, rejtélyes és vad,
csúcsodra vágyom, de utam nem szabad,
árnyékodban élnek, kik sosem láttak,
de legendád őrzik, mint szent imádat.
Lábammal az útra lépve, szívem vezet,
szabadság hív, keskeny csapás, tágas terek,
lent marad minden mi földi és hamis,
fent vár a világ, képzelt és szakrális.
